Van, amikor valamire feltennéd az életed, mégis elakadnak a fogaskerekek, a kép megmerevedik, Te pedig nem érted, hogyan sodródtál a szépreményű kezdetektől a teljes reményvesztettség állapotába. Nézed a képet és felteszed a kérdést: hová lettek az álmaim?

Tegnap ültem a lovardában, hallgattam a paták ütemes kopogását és a hangszórókból áradó zenét és belém költözött a béke. A középiskolás éveimet juttatta eszembe. Hogy mennyi időt töltöttem akkor a nyolcas istállóban. Utáltam a gimit, a hangzatos dráma tagozatot, sokkal jobban vonzott a lovasok, a hajtók világa. Itt voltam önmagam. Aztán a felnőttem és az élet másfelé görgetett. Illetve tettem róla, hogy elgörgessen. Nem lettem lóápoló vagy lótenyésztő – amit a családom egy percig sem tekintett perspektívának -, hanem külföldre mentem dolgozni, aztán az ott megkeresett pénzből elkezdtem újságírást tanulni, hiszen ez volt a másik, lovakhoz foghatóan nagy szenvedélyem. Most, sok évvel később ott ülni mégis egyszerre volt otthonosan mámoros és egyben felkavaró számomra. És gondolatban bejártam az egykori távolodásom útját, mert hiszen ahogy ettől távolodtam, úgy közelítettem valami más felé. Emlékszem, amikor utoljára kitártam az öltözőszekrényemet, és gondosan elpakoltam a lófáslikat, a szőrkefét, a sörényfésűt, az ajándékba kapott kötőféket, a már feslett lovaglónadrágot. Akkor már Regula, az öreg telivérkanca sem volt többé, aki a legjobb négylábú barátom volt éveken át.

Van, amikor valamire feltennéd az életed, mégis elakadnak a fogaskerekek, a kép megmerevedik, és amit látsz, az szomorúsággal tölt el. Te pedig nem érted, hogyan sodródtál a szépreményű kezdetektől a teljes reményvesztettség állapotába. Nézed a képet és felteszed a kérdést: hová lettek az álmaim?

Miért van az, hogy bizonyos álmokat leválasztunk magunkról, mint egy vastag kabátot, amibe már belefülledünk. Vagy lehántja őket az élet, a rohanás, a szürke megnyugvás, a bizonytalanság, az elvárások. A saját testünkkel, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel viszont mi gazdálkodunk. A mieink, ezért befolyással lehetünk rájuk. Ezért hálás terület – számomra legalábbis – az életmódtervezés. De mi a helyzet a karrier-álmokkal? Valóban csak rajtunk múlik, hogyan alakul? Tényleg a mi elszántságunk, tudásunk, tapasztalatunk dönti el, miből keressük a zabra valót? Hiszen itt már sokszereplős a történet. Főnökök, kollégák, konkurensek vesznek körbe minket. Minden nap bizonyítani kell az alkalmasságunkat. És sokszor szükségünk van szerencsére, kapcsolatokra, kitartásra, hitre, önbizalomra, meg egy jó nagy adag frusztrációtűrő-képességre. Ugyanakkor a nagybetűs LEHETŐSÉGET sokszor más irányból várjuk, mint ahonnan – ha hagyjuk – végül megérkezik. Ha viszont ott felejtjük a tekintetünket a múlton, vagy éppen bebújunk a biztonságos csigaházba, elhúzódik tőlünk. Mert hiszen úgy viselkedünk, mintha még nem állnánk készen az eljövetelére.

Aztán van, amikor nagyon erőből akarunk valamit elérni. Ma már tudom, hogy nem kell mindig körömszakadtáig harcolni… Ha mindent megteszel, ott vagy, csinálod, tisztességesen játszol és mégsem jutsz előre, akkor néha félre kell állnod a saját utadból, nagy levegőt venni és átgondolni, hol is vagy most. Néha a dolgok „maguktól” félreállnak, mert egyébként nem engednénk el őket. Ragaszkodunk hozzájuk, pedig az idejük már lejárt. Ez a küzdelem köti le a figyelmünket és elvész a csontig hatoló észlelés esélye. Csak mert belepörögtünk valamibe, ami már régen nem forog.

Ezt a gondolatmenet egyébként egy kedves coach barátnőm posztja indította el bennem, aki az Oravecz Nóra jelenségről írt a blogjában. Ennek kapcsán két szó hangosodott fel bennem: a céltudatosság és az ösztönösség. Hogyan válik irányadóvá egy személyiség? Ezen belül is, hogyan válik irányadóvá egy ilyen személyiségben egy érzés? Visszatérve az istállószagú emlékeim közé: ha én annak idején az érzéseimet követem, ott ragadok a lovas világban, talán ott hagyom a sulit is, és teljesen másképpen alakul az életem. Néha egyszerűen céltudatosnak kell lenni, a fejlődést kell akarni az átmeneti boldogságot és lelki megállapodást ígérő helyzetek helyett. Mert vannak időszakok, amelyek soha vissza nem térnek. Akkor kell dönteni. Győzött bennem egyfajta életösztön, és feláldoztam az álmomat egy másikért. Ezen az úton sokáig haladtam. A cikkeimmel akartam adni, majd később segítőként formálni a hangomat. Ez lett az igazi hivatásom. Tegnap ott a lovardában mégis meglegyintett az a furcsán melegséges, otthonos és felkavaró érzés, egy pillanatra összeért a múlt és a jelen, és szinte égetett belülről a kérdés: vajon jól csináltam-e? Lelkem mélyén tudom, hogy így kellett lennie, hogy akkor abba kellett hagynom és el kellett mennem messzire, és hogy mindazt, amit ebben a különleges világban megéltem, hurcolom magammal élettapasztalatok és élmények formájában. Ma  már azt is tudom, a legrosszabb, ami történhet, ha nem élünk, ha nincsenek élményeink, és ezáltal nem lesznek emlékeink. Ha mindannak, amivel nap mint nap foglalkozunk, semmi köze hozzánk, ha egyetlen percig sem tudunk a hivatásunkkal azonosulni. Ha nem tudunk annyira mélyen magunkba nézni, hogy rájöjjünk, miben vagyunk jók. Mert ahhoz mindig visszanyúlhatunk.

Most azon gondolkodom, újra nyeregbe pattanok. Csak az érzés kedvéért. Már egyetlen órányi életérzés értelmet adhat egy egész napnak, vagy hétnek, vagy egy egész életnek… És ez természetesen behelyettesíthető ezernyi mással. Csak keress valamit, amire bizseregni kezd a szíved, amitől újra érzed, hogy élsz! Találd meg, amit szeretni tudsz, a többi majd jön magától!

Tegnap este egy szabadtéri rendezvényen jártam, ahol fellépett egy hagyományőrző dobcsapat. Véletlenül tévedtünk a színpadhoz, ahol zajlott az előadásuk. Másfél perc múlva azon kaptam magam, hogy megbűvölten hallgatom őket. Odabilincselt az elhivatottságuk, az átszellemülésük és az, ahogyan együtt voltak. Jó volt látni, mennyire bele tudják tenni magukat a közös zenélésbe. Biztosan látszott, hogy ez az elfoglaltság különös pluszt jelent az életükben.

Soha nem lehet tudni, hogyan találunk rá erre a bizonyos pluszra. Nemrég olvastam Karin Alvtegen sikeres svéd krimi írónő könyvét, amelynek a végén magáról is megosztott néhány gondolatot. Például azt, hogy soha nem tervezte, hogy írni fog. Kilenc hónapos terhes volt, amikor elvesztette az egyik testvérét és ennek hatására nagyon rossz lelkiállapotba került. A következő években álmatlanságtól, mellkasi fájdalomtól, légzési nehézségektől szenvedett. Aztán egy pánikroham következtében összeesett a saját konyhájában, majd hat hónapig nem lépte át a háza küszöbét. Egy reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy meg kell írnia egy álmában megelevenedő történetet. Tehát ha írói karrierjének előszobáját nézzük, hát nincs benne semmi rózsaszín. Sokszor a gödörjárat az igazi útmutatás, a pofonok pedig azt mérik, mekkorák a belső tartalékaink. És amikor felocsúdunk egy-egy csapás után, megértjük, mit kell tennünk. A gödörben bekapcsolnak az életösztöneink.

Nos hát, mit akartam kihozni ebből az egészből? Csak azt, hogy szeretjük a sikert konstans egészként szemlélni, és jótékonyan elsiklani a kevésbé csábító előzmények és részletek fölött. Pedig csak ezekkel a puzzle darabkákkal állhat össze a valódi kép. Ezen kívül arra jutottam még az emlékidéző istállószagban, hogy a megéléseink teljessé, a még be nem teljesedett álmok pedig örök keresővé tesznek minket.

Úgyhogy ígérd meg, hogy elindulsz, és megkeresed azt az ÉRZÉST! Ha már megtaláltad, tudni fogod, mit kell tenned...